Az újjászületés képessége.

 

A keleti kultúrában a lótuszvirág az egyik legszentebb jelkép, amely az újjászületést testesíti meg. 

A lótusz gyökerei a víz mélyén lévő iszapba kapaszkodnak, melyek segítségével minden éjjel elmerül a zavaros vízben, majd a következő reggelen újra kivirágzik az elzártság után. Egész nap csodálatosan tündököl, majd este újra a sötét vízfenékre tér vissza és ez minden nap ismétlődik. Milyen csodálatos is ez a képessége, mely által a sötétből és piszkos környezetből minden nap képes előbújni és megmutatni szépségét. Valóban, mintha minden egyes nap újjá születne. Ezt a képességet szeretném megtanulni a lótuszvirágtól, újjászületni egy éjszaka alatt, bármilyen mocskos is legyen a környezet. Lelkünknek óhatatlanul is szüksége van a megújulásra és ahogy a lótusz szirmain lévő viaszréteg nem engedi, hogy szépségéből veszítsen az éjszakai iszapos környezet után, mi sem szabadna engedjük, hogy a szennyes környezetünk ártson a virágzó lelkünk szépségének. Ehhez viszont, ahogy a lótuszvirág is teszi, néha el kell merülni a sötétségbe, hogy onnan törhessünk újra fel.

Éreztem már egy ideje, hogy fogytán az erőm és hamarosan robban
ni fog az a sok minden, ami felgyülemlett bennem. Aztán egy mámoros hajnalon, amikor újabb elutasítást kaptam, betelt az a bizonyos pohár, a lelkem elérkezett a végkimerüléshez és én totálisan szétestem egyetlen pillanat alatt. És nem kellett hozzá eget rengető dolognak történnie, elég volt egy ’’nem’’, hiszen már régóta csak egy hajszáll tartott össze. Könnyeim patakokban kezdtek el lezúdulni arcomon és én nem tudtam megállítani őket. Tudtam jól, hogy nem a pillanatnyi visszautasítás az, ami ennyire fáj, hanem ez jóval mélyebbről érkezik. Elfáradtam, kimerült a lelkem, olyan sokáig voltam a megértő, erős, magabiztos és mindig pozitív ember, hogy ennek jönnie kellett már valamikor. Az ember álltalában arra összpontosít, hogy mindenben megtalálja a boldogságot és a jó oldalát nézze a dolgoknak és ez kimerítő tud lenni. Belefáradunk néha, de ez nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk, hanem hogy emberek. Én sem vagyok szuperhős ahogy te sem, néha elfáradunk és megpihenünk. Megpihenni és gyógyulni, aztán újra összeszedni az erőt és keresni tovább a boldogságot mindenben. Lelkünk fejlődésének és túlélésének alappillére ez a körforgás. Néha meg kell állni egy pillanatra, takarékra helyezni magunkat és újra feltöltődni, különben egy nap végleg megtörnénk.

Amikor sokáig vagy a csúcson, akkor annyira hozzászoksz az érzéshez, hogy nem akarod elfogadni, hogy le is eshetsz onnan. Sokáig voltam fenn, mámorosan sodródtam az árral és nem akartam elfogadni, hogy én is csak ember vagyok, aki leeshet. Pontosan ezért ért olyan hirtelen az egész, úgy zuhantam, hogy visszakapaszkodni se volt már esélyem, egyenesen le a mélybe. Fenekemmel oda puffantam az aljára a problémáimnak és szétesett lelkemmel a kezemben ülve gondolkodtam, hogy mégis hogyan történt mindez ilyen gyorsan. A válasz egyszerű volt, túl sokáig vártam.

Amikor lent vagy, abban az a jó, hogy tudod, innen már nem eshetsz lejjebb, innen már csak felfele vezet az út. Egyetlen fontos lépés van, amikor valaki leesett, hogy fel tudjon és akarjon állni. Felállni, feneket letörölni és amikor már elég erőt gyűjtöttem, újra a csúcsra törni. És a kör újra ismétli önmagát, legközelebb talán nem várok ilyen sokáig. Ha nem is minden nap, mint a lótusz, de időnként lemerülök, hogy erőt gyűjtsek újra a felszínre törni.

Ahogy a lótuszvirágot is az teszi különlegessé, hogy minden nap képes megújulni, úgy nekünk is lehet a legnagyobb erényünk az, ha minden nehézség után vissza tudunk kapaszkodni és képesek vagyunk újra tündökölni. Ez által egy kicsit mi is újjászülethetünk.