Te is szoktál stresszelni?

      Miért vagyunk pesszimisták? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy ha akarjuk és dolgozunk érte, akkor bármi sikerülhet?

      A vizsgaidőszak kellős közepén eszméltem fel arra, hogy nem azért tanulunk, mert annyira el akarjuk érni a jó jegyet, hanem mert attól félünk megbukunk. Így van ez az egész életünkben. Minden egyes fontos életesemény előtt elkezdünk pánikolni, úrrá lesz rajtunk a félelem, a gondolat, hogy ‘’mi van ha nem sikerül? ’’. Már egész kisgyerekként elkezdjünk a stresszelés művészetét, az első szereplés előtt az óvodában, egy szavalás során a nagyszülőknek és ha mi gyermekként nem is félnénk a szüleink biztosan reszketnek valamelyik sorba, mondván ‘’mi lesz ha elfelejti?’’. Később, ahogy növünk úgy kezdünk el magunktól félni a bukástól, a suliban ha felmérőt írunk, az egyetemen ha vizsgázunk, az állásinterjún, a munkahelyen, egy nagy meccs előtt, ha bemutatót tartunk, az esküvőnk előtt, a nyugdíjas klubban, ha fel kell szólalni és így vezeti le életünket a félelem karmestere. Mindezt mi természetesnek tekintjük, holott minden ember birtokában van, annak a titokként is emlegetett tudásnak, miszerint bármit elérhetünk és bármire képesek vagyunk, ha azt kellőképp akarjuk és megdolgozunk érte. A fontos élethelyzetekben viszont mégsem a tenni akarás ereje tör ránk, hanem a kudarctól való félelem. Miért van ez? Miért izgulok most is, mielőtt publikussá tenném gondolataimat, attól félve, hogy nem fogják majd szeretni? Talán genetikailag belénk van kódolva, hogy félnünk kell minden fontos pillanattól? Hiszen életünk tele van ilyen fontosabbnál fontosabb pillanatokkal. Nem jobb lenne, ha átélnénk őket az helyett, hogy ’’átvészeljük’’?

      Természetesen én is, mint minden ember fontosnak tartom szemelőt tartani, hogy két véglet van, nem csak a boldog befejezés. A probléma az, hogy a hajtókerék egy idő után nem az akarás, hanem a félelem lesz, a félelem, hogy elbukunk és hogy ez által a társadalom elítél minket. Úgy érzem, hogy a társadalom fontos szerepet játszik ebben a folyamatban, mert a ‘’mindig mindenkinek meg akarok és meg kell felelnem élet’’ magával hozza mindezt. A legtöbb alkalommal pedig, ez annyira ránk nyomja a bélyeget, hogy úgymond ‘’túlstresszeljük magunkat’’ és végül igazunk lesz, nem sikerül. Mindezek után ki fogja megköszönni nekünk, hogy izgultunk, hogy összetörtünk lelkileg, hogy tönkrement az egészségünk? Vagy éppen azért mert aggódsz sikerül a fellépés, nyertes lesz a meccs?

    

      Mi, emberek még akkor is képesek vagyunk stresszelni amikor tudjuk, hogy már mindent tudunk, már százszor is megcsináltuk és mindig sikerült, tudjuk, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk telt, mégis ‘’mivan ha százegyedikre nem fog sikerülni’’. Egy példával élve, az egyetemen egy vizsga előtt, egyik társam annyira elkezdett stresszelni, hogy öt perc alatt meg is győzte magát arról, hogy neki ez úgysem fog menni, nem fog sikerülni, akkor meg minek bemenni és a hatodik percben meg már ott tartott, hogy ő hazamegy és meg sem próbálja, majd legközelebb talán. Na itt van a probléma, a ‘’félünk, hogy elbukunk’’ és a ‘’majd legközelebb’’ kijelentések jövőbeliek és negatívak, ami már duplán rossz.

      Egy ilyen fontos életesemény során, miért nem gondoljuk azt, hogy igenis dolgoztunk érte, igenis megérdemeljük és miért nem megyünk be magabiztosan, tudván, hogy képesek vagyunk rá? Van aki képes erre, van néhány olyan igazán okos ember, aki megtanulta, hogyan kell elengedni a negatívumokat és csak arra koncentrálni, hogy képes vagyok rá. Ezek az emberek nem feltétlenül sikeresebbek mint aggódó társaik, de valószínűleg nyugodtabb életet élnek.

      Én is próbálkozom ezzel, elengedni a sok negatívitást és csak arra összpontosítani, amit éppen csinálok. Neked is ezt javaslom, ha éppen vizsgák miatt stresszelő diák, a bemutató előtt álló művész, akár a nagy meccset játszó sportoló, vagy csupán a mindennapi dolgokon rágódó ember vagy, hogy éld az életed, éld meg a pillanataidat és ne félj a bukástól, mert attól, ha félsz tőle még ugyanúgy bekövetkezhet, de nem mindegy hogyan élted meg.