Elengedjem? De hogyan?

    Kapcsolatok megszakadnak, véget érnek, örökre eltűnnek, akár akarjuk, akár nem és újak jönnek helyükre, ez a normális körforgás. De álljunk csak meg egy picit a véget ért kapcsolatok után, hisz minden elvesztett ember után, ha csak egy pillanatra is, de mindenki megáll. Megáll, visszatekint és meggyászol, legyen szó barátról, szerelemről vagy egy elvesztett családtagról.

   Megálltam és visszanéztem, alaposan megvizsgáltam minden közös pillanatot, újra hallottam minden szót, minden sóhajt, minden pillantást, minden nevetést, beleköltöztem az összes érzésbe, amit kiváltottál belőlem, újra átgondoltam minden veszekedést, minden együtt töltött percet, melyre emlékszem, majd megköszöntem mindent. Megköszöntem mindazt, amit tanítottál nekem, megköszöntem minden mosolyt, hálát adtam minden boldog pillanatért és köszönetet mondtam a rossz dolgokért is, amikből tanulhattam. Végezetül hálát adtam az univerzumnak, hogy az életem része lehettél, hogy ismerhettelek, úgy is, ahogy más sosem és hogy megélhettem veled mindezt.

    

    

    Elgondolkodtam, mit is kellene tegyek ezzel a sok emlékkel? Égessem el, hogy ne fájjanak? Tegyem fel a polcra, hogy ne hiányozzanak?

    

    Van, aki feléget mindent, szétrombol és bevágja az ajtót maga után, hogy még egy darab se juthasson a múltból a jelenbe. Van aki viszont nem mozdít semmit, hanem türelmesen kivárja az időt, amíg a szív elfelejt. Így vagy úgy, de mindkettő rengeteg időt, munkát, erőt és türelmet igényel, hiszen valami megszakadt, valami kiszakadt belőlünk, valami amit össze kell varrni, amit ápolni kell. Hiszen elment, ha akartuk, ha nem, akár számítottunk rá, akár nem, valaki fogta magát és kilépett életünk ajtaján. Mindegy, hogy hurrikánként összetörve mindent, vagy csendben osont ki, ami utána maradt az csupán a hiány és a kétségbeesés, hogy egy új életet kell felépítenünk nélküle. De hogyan? Hogyan építsek a semmiből egy újat, egy egészet, ha nem is akarom? Mégis hogyan kezdjek neki új életem építéséhez, ha a régit akarom? Az építkezés egy hosszú és sokszor keserves munka, az ember csak rakja a téglákat reggeltől estig, de ha nincs meg a kellő alap hiába építkezünk. És, hogy mi az ami ebben az esetben egy biztos alapnak számít? Csakis saját magunk. Nem a barátok, nem a család, nem is az új emberek, hanem a saját lelkünk békéje és biztonsága. Ahhoz, hogy életünknek egy új és biztos alapot adjunk a legfontosabb, hogy kibéküljünk saját magunkkal és rá tudjunk jönni, hogy a továbblépés elengedhetetlen feltétele, az maga az elengedés. Meg kell, hogy tanuljuk a múltat múltként és nem egy esetleges jövőkén kezelni. Le kell hogy üljünk saját magunkkal egy asztalhoz és meggyőzni magunkat, arról, hogy ez csak előre visz. Viszont ehhez fontos, hogy tudjunk beszélgetni saját magunkkal, tudjunk együtt lenni magunkkal és amíg nem vagyunk jó viszonyba saját lelkünkkel, addig hiába pakolgatjuk a téglákat, mert egyszer ledől majd a fal.

    Veszíteni senki sem szeret, főleg, ha egy szeretett személy veszít el. Függetlenül attól, hogy az illető csak elment vagy örökre elhunyt, ha ezen már változtatni nem tudunk, akkor saját életünkön kell változtatni, a szeretett személyt áthelyezni az emlékeinkbe, a szívünkbe, hogy bennünk éljen tovább és ne azt várjuk, mikor jön be újra az ajtón.