Tétova mozdulat

    Tétova mozdulat, pótcselekvés. Körbe járok a konyhába, leteszem a csészém, aztán felveszem. Kortyolok egyet a kávéból, kettőt hátrébb lépek, ez így nem jó. Rendetlenség van, rendet rakok, elmosogatok, kisepregetek. Maradt egy folt azon a tányéron, újra mosom, nem jön le. Még öt percig súrolom, de hiába, ez így nem jó. Földhöz verem a szivacsot és toporzékolok, ez így nem jó, már mondtam. Mély levegőt veszek, ez így tényleg nem jó. Nem a szivacs a hibás, nem is az a folt, valami egészen más. Elmelegedek, izzadni kezdek, kezeim ökölbe szorítom, átjár a gyűlölet. Gyűlölöm ezt az érzést, gyűlölöm a tehetetlenséget. Bármit megtennék, csak tudnám, mit kell.

    

    Embereket taszított a kétségbeesésbe, lelkeken gázolt át, mindenhol ott van és mindenkit megőrjít. Ez a tehetetlenség, az érzés, ami belülről emészti fel az embert. Látom naponta embereken, látom apám arcán, anyám dolgos kezének minden mozdulatában, látom a barátnőm kényszeres lépteiben, látom nagyanyám könnyes szemében, nagyapám ráncos homlokán, látom a húgom tétova mosolyában, a szomszédasszony legyintésében, még a bolti elárusító lágy hangjában is érzem, ha tehetnék mind egy emberként ordítanának, hogy ez így nem jó!

    

    Miért fáj az embernek annyira a tehetetlenség? Mi emberek, arra lettünk teremtve, hogy éljünk és cselekedjünk, mégis vannak olyan helyzetek az életben, amikor úgy érezzük, hiába teszünk bármit, semmit sem segít. Amikor az élet, a döntés, a megoldás nem a mi kezünkben van. De mi az amit tehetünk a saját épelméjűségünk érdekében? Hogyan lehet ezt elviselni? Valóban, csak a beletörődés, az egyetlen módja, annak, hogy a telhetetlenség okozta gyötrelmet átlépjük? Nem. Én ezt nem hiszem, és nem is akarom se elhinni, se elfogadni. Hogy miért nem? Mert látom az arcokat, látom a tétova mosolyokat és azt is látom, hogy aki beletörődött, nem lett boldogabb. 

    

    

    Sok ember úgy próbál megbirkózni ezzel, hogy ügyet sem vet a dolgokra, inkább úgy tesz, mintha ez természetes lenne, úgymond ''megszokja''. Nem akarom megszokni, sőt egyetlen félrenézett pillanatban sem akarok nem arra gondolni, hogy ez így nem jó. De akkor mit akarok? Próbálkozni, küzdeni, cselekedni. Sokan kérdezhetnék, hogy mégis miért próbálkozol, ha úgysem tehetsz semmit? A válasz egyszerű: mert erre lettem teremtve. Arra születtünk, hogy éljünk, alkossunk, cselekedjünk és küzdjünk, erőnk felett is, a lehetetlent is leküzdve, mert ez az egyetlen, ami életben tart. Gondolj csak bele, ha egy nap úgy ébrednél, hogy nem tehetsz semmit, nem főzhetsz kávét, nem mehetsz le az üzletbe kenyérért, nem olvashatod el az újságot, esetlegesen még csak fel sem tudnál kelni. Boldog lennél? Bele tudnál törődni? Meg tudnád szokni?

    Soha nincs olyan, hogy nem tehetünk semmit, ha mindig tudunk küzdeni!

’’Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!’’
 Madách: Az ember tragédiája