Nem kellesz eléggé

   Évek óta gondolkodom, vajon mit ronthattam el? Nem voltam elég odaadó? Nem mondtam el, hogy szükségem van rá? Talán tiltakoznom kellett volna, mikor mindkettőnk helyett döntöttél, amikor az én jövőmet is meghatároztad és már szinte parancsszóként kimondtad: ''ez így nem fog működni ''. Én meg csak elfogadtam a döntésedet, mit is tehettem volna mást, hiszen egyedül nem lehet fenntartani egy kapcsolatot.

   Pedig én próbálkoztam, küzdöttem, szorítottam, fogtam ezt a valamit, nehogy leessen a szakadékba. Ezt a valamit, ami köztünk volt, vagy közénk képzeltem, már nem is tudom, olyan erősen és görcsösen akartam, hogy közben nem vettem észre, már rég egyedül tartom. Mert mondjuk ki, bármily fájó, sértő és lélekbe gázoló, de egyszerűen csak nem kellettem neked eléggé. Szépíthetjük, hogy de csak mert most nem akarsz komoly kapcsolatot, vagy mert nagy a távolság, vagy éppen most a karrieredre koncentrálsz, de ez a gyáva emberek dumája. Azoké, akik nem akarják tisztán látni a dolgokat és nem képesek elfogadni az igazságot. De végső soron mind gyávák vagyunk, mert ki ne álltatta volna magát vagy mást hasonló dolgokkal, holott tudta jól: nem kellesz eléggé. Minden tetted, minden szavad bár burkoltan, de tudtomra adta, hogy nem én vagyok az, akiért tengereket úsznál át vagy hegyeket mozgatnál. Csak hát a maximalizmus átka, ha az ember annyira akar valamit, hogy bármit megtenne érte, meg is fog. És annyira a célra koncentrál, hogy elfelejt szétnézni az úton és nem látja azt sem, ha már egyedül harcol. Amikor szétpukkannak a rózsaszín felhők körülöttünk, kitisztul az ég és felállunk, amikor végre szét nézünk, akkor látjuk csak tisztán, hogy olyanok voltunk mint Don Quijote, aki a szélmalmokkal vívta csatáját. Belemenni egy olyan harcba, melyet sosem nyerhetünk meg, úgy hogy ezt az első pillanatba tudjuk, ez jelenti magát az életet.

   

   Az életben vannak csaták amiket meg kell vívni, de vannak olyan, harcok, amelyeket nem nekünk kell megnyerni. A legnehezebb talán elfogadni, hogy nem nyerhetünk mindig. Elfogadni, hogy vannak dogok amiket nem irányíthatunk, hiába teszünk meg mindent, van amikor nem nyerünk és kész. De a vesztes csatákat is meg kell vívni, mert minden küzdelem megtanít valamire, minden harc után erősebbek leszünk és a háború utáni csendben találhatunk rá az igazán fontos dolgokra.