Jégkirálynők és ami mögöttünk van

Kapaszkodj meg, merülés indul..

   Évekkel ezelőtt, egy nagy törés után döntöttem úgy, hogy felveszem én is a maszkot és megépítem saját jégváramat. Valahogy mindig is csodálattal töltöttek el azok a filmbéli nők, akik képesek voltak meghatározni a saját szabályaikat és ragaszkodtak is hozzájuk minden helyzetben. Azok, akik nem engedték magukat becserkészni pár szépen hangzó bók után és akikért úgy tűnt a férfiak igenis kőkeményen meg kell, hogy küzdjenek. Az a bizonyos nő, aki a film végén olyan magabiztossággal vonul el a férfi mellett, mint aki éppen ettől lesz boldog, azt hiszem én mindig is az akartam lenni. A mai napon ezt már másképp gondolom, ugyanis tudom, azt amit akkor még nem, ma már ismerem a történetek végét is, ami közel sem olyan biztató és boldogító, mint az a filmben látszott.

    Talán ezek a nők lehettek a múzsáim, amikor megalkottam a saját kis jégpáncélomat, majd házamat, míg végül egy egészen nagy pompázó jégpalota nem lett belőle, olyan biztonsági rendszerrel felszerelve, amelyet sokan megirigyelhetnének.

    Kitaláltam magamnak egy karakter, egy szerepet, ami mögé bebújva biztonságban érezhettem magam. Én lettem a magabiztos, örökké boldog és erős szingli nő, az elérhetetlen, akit senki nem ismerhet és nem kaphat meg teljesen. És tudjátok mit? Rohadt jól játszottam a szerepem. Ebben a szerepben úgy éreztem magam, mint Góliát, aki nem ismert még Dávidot. Hatalmas voltam, erős és uralkodni tudtam magamon, az érzéseimen, sőt néha még mások hozzáállásán is felém. Megtanultam, hogy a saját lelkem védelme érdekében, mindig nálam kell, hogy legyen az irányítás és mindvégig irányítottam is. Abban a pillanatban, amikor rájöttem mekkora hatalmam van a saját életem, a saját érzéseim felett, elkezdtem szeretni ezt a színjátékot. Úgy gondoltam, bármilyen veszély közeledik is, csak felkapom az álarcom, eljátszom a magabiztos, erős nőt és minden pont olyan bíztató és boldog lesz, mint ahogyan az a filmekben tűnt. Az is lett, egy darabig. Évekig játszottam a szerepem és egyetlen félrenézett pillanatban sem jutott eszembe, hogy befejezzem. Aztán egyszer csak elmúlt a varázs, egy idő után már nem tudott újat mutatni ez a színjáték, hiszen a felszínes dolgok mögött, nem sok érdekesség lapul. Így hát sokévnyi erőltetett mosoly és megannyi felszínes kapcsolat után eljutottam arra a pontra, hogy a jégkirálynő bennem elfáradt. Belefáradtam a sok harcba, amit a saját érzéseim ellen vívtam, az erőmet meg felemésztette az a folyamatos erőfeszítés, hogy boldognak és erősnek mutassam magam. Ám a gondolatbeli felismerés itt már rég kevés volt, hiszen olyan régen voltam benne a szerepemben, hogy észre sem vettem és benne ragadtam.

    Azt mondják, a szokás nagy úr és főként a rossz szokásainkat nehéz legyűrni. Talán ezért történt meg velem is, hogy fejben már régen véget akartam vetni ennek az egésznek, de valójában csak újabb és újabb felszínes kapcsolatokba keveredtem. Az élet iróniája, hogy amikor a legtöbben látnak csillogni kívülről, akkor a tükörben te éppen a fénye vesztett és lehajszolt robotot látod csak. Ami ennél is ironikusabb talán, hogy ellentétben azzal, hogy a kezdetekkor még azt hitted csak egy lépés választ el a régi önmagadtól, most fényéveknek tűnik a távolság.

    

    Nem tudom, hogy belülről egyedül működik-e a kiolvadás, vagy szükségünk van valakire, aki kitartóan repeszti kívülről kis jégcsákányával a várat, de azt tudom, hogy mi, akik itt bent vagyunk óhatatlanul kellünk hozzá, hiszen hiába törik kívülről a jeget, ha mi folyamatosan újjáépítjük azt.

   Valamikor, amikor elkezdtem jégkirálynő mivoltomat építeni, nem sejtettem milyen veszélyes dologba keveredtem. Emberek százai kelnek fel reggel és teszik fel az álarcot, mosolyognak erőltetve, látszanak erősnek küszködve és taszítanak el embereket maguktól, mert azt hiszik, ezzel megvédik önmagukat. A mai napra már tudom, hogy a hosszan tartó színjátékkal nagyobb kárt okozunk saját magunkban, mint amilyet mások valaha is tudnának bennünk. És végső soron az ember előbb vagy utóbb rájön, hogy vannak dolgok, amik elől semmilyen pajzs nem végi meg és a folyamatos harcviselés többet árt, mint használ. Csak az nem sérül soha, aki soha nem kockáztat, az viszont soha nem is él igazán. Lépj ki az álarc mögül és ne félj megmutatni önmagad, bármilyen félelmetes is, mert lehet, hogy újra eltalálnak, megbántanak vagy összetörik a szíved, de már tudod, hogyan kell felállni és azt is tudod, hogy a maszk mögött biztosan nem talál rád az az élet, amire vársz.

    A mikor félig már megolvadt a jég körülöttem, akkor jöttem rá, hogy legbelül mennyire is érzékeny és elvesztett lettem, hogy az a sok minden, amit rejtegetni akartam, sokszor még magam elől is, mind ott van és attól, mert nem láttam igenis létezik és erősebb, mint valaha. Én magam is akkor láttam meg, hogy az erős és magabiztos külsőm mögött egy bizonytalan, félénk és csak egy ölelésre vágyó igazán gyönge nő vagyok. Mert mind azok vagyunk legbelül, hiába játsszuk a harcos amazont és tiprunk le embereket magunk alá, ez akkor sem változik.

    Persze leírni könnyű, osztani az észt, de ez valójában hatalmas munka. Ugyanúgy, ahogy felépíteni egy biztonsági rendszer magunkban, úgy mindezt levetkőzni is nehéz. Ahogyan én látom magam a félig széthullott váram közepén állva, azt leginkább egy kis félénk teknőshöz hasonlítanám, akit előcsalogattak a házából, de bármilyen apró jelzés, amit veszélyként észlel, elég ahhoz, hogy azonnal visszahúzódjon a biztonságos házikóba. Az igazán nagy erő és bátorság, az újra és újra előbújáshoz kell.

    Ha nem is évekig, de idegi óráig mind voltunk már maszkok mögé bújva, játszottuk már a hőst, az amazont, a sérthetetlent vagy épp a jégkirálynőt, áltattuk magunkat, a jól bevált ’’csak védeni próbálom magam’’ szöveggel. Az igazság az, hogy az élet elől nem védeni kell magunkat, hanem fejet ugrani bele, hiszen a legjobb és legigazibb dolgok mind a felszín alatt lapulnak. Pont úgy, ahogy saját magunkból is csak akkor hozhatjuk ki a maximumot, ha igazán mélyre ásunk, úgy a kapcsolataink is akkor lesznek igaziak, ha merünk igazán mélyre menni másokban és mélyre engedni magunkban.