Karambol

  Az életben vannak találkozások, kis találkák és nagy találkozások. Vannak hosszú közösen járt utak és vannak karambolok.

    Vannak karambolok, melyekbe testünk minden sejtje beleremeg, ahol nincsenek előzmények, se utójáték, csak az ütközés. Lehet egy forró nyári este, egy hűvös téli reggel vagy éppen egy esős őszi délután, amelyben összeütközünk, és amely után az ember csak megtorpanva áll, nem érti mi történt. Amikor először észre sem veszed a másikat, de a következő pillanatban már a lelked legmélye is felsóhajt. Ami után csak kérdéseid maradnak. Miért én? Miért épp most? Miért itt? És miért pont ő?

   Összecsapódunk, mint a mágnes két ellentétes része, nem kérdezünk, nem agyalunk, nem is gondolkodunk, csak ütközünk. Lehet ez egy pillanat, egy nap, így vagy úgy de véges. Érthetetlen módon, pár pillanat alatt közelebbinek érezünk valakit hozzánk, mint mást sok év ismeretség után. De a pillanat elszáll, és soha nem tudunk betelni vele. A karambolok, amelyek után nincsen közös út, a vége vesztett találkozások jobban meghatározzák az életünket, mint azt sokszor gondolnánk. Egy váratlan karambol, ennyi, mégis egy félrecsúszott pillanat alatt annyit ad, ami egy új élet szakaszhoz vezetett. Ebben a nagy csattanásban, legtöbbször nem csak a másikat, sokkal inkább magadat találod meg, azt az elveszett részt, melyet hosszú idő óta keresel.

   A legnagyobb karambol voltál, a legváratlanabb pillanatban érkeztél és a legtöbb kérdést hagytad magad mögött. Csupán egy pillanatra engedtem el magam, de egyetlen másodperc alatt belém költöztél és nem tudtam mit kezdeni veled. Egy kósza nyári mosolynak indult és egyszer csak azon kaptam magam, hogy hónapok teltek el és én még mindig a válaszokat kerestem. Hihetetlen, hogy az embert mennyire meg tudja bolondítani az, ami nem lehet az övé. Hogy mekkora varázslat járja körül a be nem teljesült pillanatainkat, azokat a soha el nem felejtett gondolatokat, amelyek a ‘’mi lett volna ha..’’ után következnek. Azokat a történeteket, amelyeknek nincs befejezése, kedvünkre alakíthatjuk, elhihetjük, hogy mennyire boldog lehetett volna a vége és éppen ezért hihetjük, hogy ez csupán az univerzum rossz játéka, hogy nem így lett. Azonban a világon minden okkal történik, még az is, hogy egy-egy történetünk befejezetlen marad. Talán ezekből az ütközésekből nem lesz közös út, de átterelhetnek arra, amelyen járnunk kell. Ezeket a történeteket nem befejezni kell, hanem rájönni a tanulságra.

   A nagy változások sosem csendben és nyugalomban jönnek, az új dolgok mindig robbanásként, port kavarva érkeznek és a legváratlanabb pillanatban találnak ránk. Fel kell, hogy szisszenj, bele kell, hogy remegj, érezned kell, hogy fáj, hogy újra tudd kezdeni. Érezned kell, hogy élsz!