Csak egy pillanat!

    Elővettem a telefonom és rögtön a te számodat kerestem a névjegyzékben. Aztán amint megtaláltam lefagytam egy pillanatra, magam sem értettem mit csinálok. 
Tudtam, hogy te vagy az első ember, akinek el akarom mondani, hogy mekkora boldogság ez nekem, hiszen te vagy az, aki a legjobban megérti majd. Tudtam, hogy mennyire büszke lennél rám, mert te láttad a rengeteg kudarcot is, ami árán most idáig eljutottam, mégsem bírtam megnyomni a hívás gombot. Valami megváltozott, és ahogyan a telefonszámod melletti képedet néztem, azt a magabiztos mosolyt, azokat a csillogó szemeket, egyszerre csak tudtam, hiába hívnálak fel, a vonal másik végén már nem ugyanaz az ember szólna bele, akinek én mindezt el szeretném mesélni. Fájt ezt beismerni és fájt erre ismét ráeszmélni, de még jobban fájt volna ezt újra megtapasztalni és azt hiszem ettől az újbóli csalódástól való félelmem volt az, ami nem hagyott felhívni téged.

Ebben a pillanatban egyszerre voltam büszke magamra, utáltalak téged és hasított belém a fájdalom. Büszke voltam magamra, hiszen nem hagytam, hogy az érzéseim elragadjanak és újra önszántamból menjek szembe a fájdalommal, mintha már rendszeresen kérem a pofont. Ebben a pillanatban gyűlöltelek is téged, amiért ekkora erőfeszítésbe telik távol tartanom magam tőled, és amiért ilyen emberré váltam általad. De ugyanakkor torokszorítóan fájt is, amiért eljutottunk arra a pontra, hogy távol kell tartanom magam tőled.

Fogakat összeszorítva, ökölbezárt kezekkel kell harcoljak minden egyes alkalommal, amikor újra előbukkansz a sötétből és megvillantod bájos mosolyodat, beletúrsz hosszú szőke fürtjeidbe és próbálsz úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Muszáj, hogy elkerüljem ezeket az alkalmakat, mert érzem, ha egy pillanatra nem figyelek, nem koncentrálok, újra beszippantasz és kezdhetek mindent elölről. Annyi munkát fektetek bele minden alkalommal, elhatározom, hogy erősebb leszek mint eddig valaha, aztán elég egy véletlen találkozás és dobhatok mindent a kukába.

Gyűlöllek! Gyűlölöm, amiért idáig jutottunk. Gyűlölöm, hogy úgy érzem bemásztál a bőröm alá és képtelen vagyok kirángatni téged onnan. De a legjobban gyűlölöm, hogy még mindig nem voltam képes elengedni téged.

  Itt van tehát egy újabb mérföldkő! ‘Gyere, meg tudod csinálni’, mondogatom magamnak, mély levegőt veszek, érzem ahogy a gyomrom összeszorul és a könny elárasztja szemeimet, aztán kilépek a névjegyzékből. Lezárom és elteszem a telefont, könnyeim legördülnek arcomon, majd kecses mozdulatokkal letörölve őket, emelt fővel indulok tovább. Ahogy a tavasz első napsugarai megcsillannak könnyeim nyomán már tudom, a legfontosabb lépést megtettem. Magamat választottam helyetted!