A szakítás utáni boldog együttlét

     ''Vége! Most már tényleg vége!''

    Hányszor mondtam ezt, már meg sem tudnám számolni, hányszor döntöttem már el, hogy véget vetek ennek a se veled, se nélküled kapcsolatnak és hányszor nem sikerült. Már ezerszer átgondoltam és meggyőztem magam, hisz jól tudom, hogy ez a kapcsolat már csak mérgez. Amikor a szív még szeret, az ész már taszít, de még nem tud olyan messze taszítani, hogy elszakadjon a kötelék, mert a lánctól a legvékonyabb cérnaszálig, minden visszaránt, ha menekülni próbálnék.

    

     Miért olyan nehéz valóban véget vetni egy kapcsolatnak, ha már kimondtuk a boldogító nemet?

    

    Kapcsolatok naponta mennek tönkre, az emberek naponta jönnek rá, hogy akivel megosztják életüket nem az igazi, nem működnek már a dolgok, hogy itt a végszó ideje, ekkor elbúcsúznak egymástól és kisebb nagyobb sebekkel, de elindulnak külön utakon.

   

    De mi van azokkal a párokkal, akik kimondják a végszót, de nem tudnak elszakadni? Mi történik, akkor, amikor már felismerték, hogy nem működik a kapcsolat, de képtelenek elengedni a másikat? Ekkor jön a se veled se nélküled tánca, a keringő, amit hol egymással, hol mással járnak, de fél szemmel mindig a másikat lesik. Bár amikor elkezdik senki sem sejti, hogy ez a tánc milyen veszélyes is, hisz mire észbe kap az ember sebekkel tele, szakadt ruhával fogja járni és képtelen lesz kiszállni.

    

    Az ember elkezd táncolni, én is elkezdtem. Eleinte furcsa, nem ismered a lépéseket, aztán felveszed a ritmust és megtetszik a zene, egyre jobban átéled, élvezel minden lépést és egyre profibb leszel. Egy profi táncos tulajdonképpen már nem is tudja, már nem is emlékszik milyen lehetett nem táncolni. Egy ilyen kapcsolatba is nehezen szokik bele az ember, de ha egyszer megtetszett neki és hosszabb ideje benne van, már nem is fog emlékezni milyen volt nélküle. Kinek ne tetszene, hisz ha akartok együtt vagytok, végül is nem lett vége, de már nincsenek kötelezettségek, nincs számonkérés, nincs amiért veszekedni, csak éltek a pillanatnak. Ám az idő múlásával a táncos cipő elkopik, a szoknya elhasad, az tested elfárad. Ugyanígy fárad el a lelked is, belefárad a sok bizonytalanságba, a sok próbálkozásba. Először próbálod megmenteni a dolgokat, aztán próbálod megtartani, ami még maradt és végül már csak szabadulni próbálnál, de nem megy. Ahhoz, hogy valakit, aki szerves része volt az életünknek el tudjunk engedni rengeteg munka, erő és kitartás szükséges. Ez még akkor is hatalmas feladat, amikor az ember friss erővel áll neki a dolgoknak, de amikor már kiégve és kétségbeesésében próbálkozik meg vele, szinte lehetetlen. Én is minden nap megküzdöttem, kardot rántottam és lekaszaboltam az összes láncot, minden köteléket és futottam előre, de még amikor mérföldekre voltam már, még akkor is visszarántott néhány cérnaszál. És visszamenni mindig könnyebb, mint elmenni, ezért van sok ember évekig benne egy kapcsolatban, ami már rég nem működik, ezért nem tudja annyi ember hátrahagyni a múltját. Egy bizonyos szintre mind eljutunk, mind felismerjük, hogy ez már nem működik, hogy ezt már nem akarjuk, de annyi erőnk már nincs, hogy a kísértést minden alkalommal legyőzzük.

   

    Minden, amid valaha volt és mindenki, akid valaha volt az életed része és vele együtt vagy olyan amilyen, minden tárgy és minden személy beléd épül, és ha már vége nem csak az embert kell elengedd, hanem magadból is el kell engedj egy darabot. Hátra kell hagyj egy darabot ami nélkül már nem te vagy, így minden egyes elvesztett ember után új emberré kell válnod és ehhez kell a rengeteg energia. De ha nem fekteted bele az energiát, akkor beleragadsz a múltba és hiába jön egy új nap, ha nincs hozzá egy új ember benned.