Falak között

    

    Kopogtatnak. Valaki ismét rám talált, már megint nem voltam elég óvatos. Lekapcsolom gyorsan a villanyt és csendben maradok, hátra futok a legsötétebb szobába és úgy teszek mintha senki sem lakna itt. Ismét kopog, vajon mikor adja már fel? Istenem, mi lesz ha ez nem adja fel? Nem, fel kell hogy adnia, én nem megyek innen sehová, ide meg végképp nem jöhet senki. Újra hallom..menj már el idegen, menj, amíg lehet, kérlek. A sarokban ülök és rettegek, hogy meghallja akár csak egy lélegzetvételemet is. Hirtelen megszólal, kedves hangon arra kér, hogy nyissak neki ajtót, már-már könyörög, én meg csak ülök, mozdulni sem merek. Miért jött ez ide? Hogy talált rám és mégis mit akar? Nincs itt semmi, semmi használható, semmi amit odaadnék neki, nincs és kész! Újra megszólal lágy hangon és csupa kedves szó hagyja el a száját, aztán még ígérget is. Ígér egy szebb jövőt, egy boldogabb holnapot, azt mondja, ha beengedem idebent minden szivárványszínű lesz és az egész ház megtelik boldogsággal. Azt is mondja, hogy biztosan tudja, hogy minden rendben lesz és nem kell félnem. Én meg csak mint az eresz tavasszal, olvadni kezdek, megrepedezik jégpáncélom, érzem, ahogy a vér keringeni kezd ereimben, mint egy kispatak csörgedezik és éltetni kezdi sejtjeimet. Aztán jön a ‘’déjá vu’’, nem rég már járt itt hasonlóan valaki, csaknem egy hónapig könyörgött az ajtóm előtt, már majdnem felengedtem, már majdnem beengedtem, aztán mégis inkább visszaültem a sarokba és ő elment. Úgy érzem erre még mindig nem vagyok készen, hisz még csak most lett újra rend nálam, most került minden helyre, hogy engedhetnék be valakit, hogy aztán ismét hurrikánként távozzon? Egyszer azt mondták, majd ha eljön az, akit be kell engednem tudni fogom, érezni fogom.  De mégis miből tudhatnám? Honnan tudhatnám, hogy az, akit én beengedek lelkem legrejtettebb zugaiba, tisztelettel jön majd be, letörli a lábát és vigyáz majd mindenre, ami itt bent van? Főként azok után, hogy akit eddig beengedtem mind csak hitegetett, port kavart és becsapta maga után az ajtót.  

    Beszéltem már arról, hogy a nagy dolgok, a nagy változások után az ember maga is meg kell változzon és ehhez egy időre be kell zárja az ajtót és egy új embert kell felépítsen magában. Viszont úgy, ahogy a bezárkózás, az újra kinyitás is egy hatalmas változás. Az, hogy kit engedünk be legközelebb, nem csupán a másik emberen múlik, mert jöhet a szőke herceg is, megtehet értünk bármit, ha mi még nem állunk készen, mit sem ér. Azt, hogy kiért éri meg kinyitni azt a bizonyos ajtót és ledönteni a falakat sosem fogjuk tudni biztosra, azt csak remélhetjük, hogy ő majd vigyázni fog ránk. De ehhez előbb elég erősnek és bátornak kell érezzük magunkat, ahhoz, hogy ezt a kockázatot be merjük vállalni, mert aki nem kockáztat, az nem is nyerhet.