Idő..

   Egy újabb nap letelőben, az ég éppen ezer színben pompázik. Hát nem csodálatos, ahogy lenyugszik a nap és eljön az este, felgyúlnak a fények, mindenki hazatér és elcsendesedik a város. És ez a csoda mind az elmúlás köré öveződik, azért, hogy TE, ember észre vedd azt, hogy ahogyan minden nap lejár egyszer, úgy a te időd is le fog. Hazaérünk, ‘’végre lejárt ez a nap is’’, mondják sokan, de ha tudnák, hogy ez életük utolsó napja volt, biztosan nem így vallanának.

   Hányszor mondjuk azt, hogy “majd holnap”? Majd holnap megcsinálom, majd holnap elmegyek, majd holnap boldog leszek, majd holnap segítek, majd holnap szeretek, majd holnap élek. Mégis honnan tudjuk ilyen biztosra, hogy holnap lesz lehetőségünk másként csinálni a dolgokat vagy, hogy egyáltalán lesz holnapunk? Reménykedünk persze, hisz az embert a reményei éltetik, de néha talán jobb lenne nem hinni a holnapba, mert akkor a mai napot, ezt a pillanatot talán egészen másként csinálnánk.

   Állj meg ember és nézz szét egy pillanatra! Rohansz, de hova? Küzdesz, de miért? Mert amíg nem az élettel együtt haladsz és minden pillanatban nem a boldogságért küzdesz, addig este ez is csak egy nap lesz, ami után a holnapért könyörögve és nem a máért hálát adva fekszel le.

“Apám minden este, leült az ágyam szélére, mielőtt elaludtam és azt kérdezte tőlem: Ha holnap nem ébrednél fel, ha úgy alakulna, hogy a mai volt az utolsó napod a földön, mond büszke lennél mindarra, amit eddig tettél? Mert, hogyha nem, kezdhetsz mindent jóvátenni.”